Lassan indulok itthonról… felszerelkezem. Viszem a diffuzert az autóba, kiválasztom az olajat, ami ma segít majd átkeretezni a maszk üzeneteit, amit viselnem kell.
Becsúsztatom a táskám oldalzsebébe a kézfertőtlenítőt, bekenegetem magam tömjénnel és átfutom gyorsan az olajos szütyőm, hogy minden benne van-e ami kell. Aztán rájövök, hogy most kevesebb olajat is elég magammal vinni. Most nem annyira játékos a hangulat, hogy egész nap csak inhalálgatok, ami eszembe jut és kenegetek másokat is és együtt örülünk az illatoknak. Kipakolom a rengeteg olajomat… a táskám megkönnyebbül, nekem nehéz kicsit a szívem, feszülök… még a testtartásom is görbe lett.Most nem játékos a hangulat egyáltalán. Szürreális. Bizonyos (sok) szempontból már-már orwelli. Sokszor eszembe jut az 1984 című könyve… persze nem csak nekem… de igyekszem nem engedni belemerülni magam és épp amiatt, ami abban is (többek között) megfogalmazódik, vagyis, hogy bármelyik pillanatban képes manifesztálódni valamely testi tünet formájában az, aminek az ember engedi, hogy befolyásolja az idegrendszerét, az érzelmeit, a gondolatait. Aminek hagyjuk, hogy befészkelje magát, az utat tör és mindent a maga képére formál… nem csak körülöttünk, bennünk is. Rombol és elpusztít.
Mindennap arra fókuszálok mit tehetek magamért, mit tehetek a szűkebb, vagy tágabb környezetemért. Mi tudja adni azt a biztonsági hálót, ami megtart. Magam szövöm magamnak… egyikünknek sincs nagyon más.
Most a bőrén érzi az, akinek nincs eszköztára. A fizikai szintű öngondoskodás kellékeit tehát kipipáltam, de elgondolkodom miközben szedegetem ki az olajokat: a levendulával kiteszem a nyugalmat, a Peace-el a békét, az ilang-ilanggal a cinkos röpke mosolyt, a naranccsal a derűt….. nélkülük, még ha illatos formában is, de csak páncél marad. Nincs kedvem a páncélomban célpontnak érezni magam és folyton azt lesni mi támad rám. Nincs kedvem a páncélom súlya alatt lomhává és lassúvá válni. Nincs kedvem harcot látni magam körül. De leginkább nincs kedvem megfosztani magam mindattól az erőtől, amit a világgal való kapcsolódás és a védtelenségem tudomásulvétele adhat.Úgyhogy fogom szépen a kis olajkáimat és szépen visszapakolom a táskámba őket. Már önmagában attól önkéntelenül mosolyogni kezdek, hogy jönnek velem. Ma is. És holnap is jönni fognak. Mert szeretem őket, mert biztonságot adnak. Mert elhatároztam, hogy nem engedek magamba semmilyen orwelli világot, nem mondok le a nyugalomról, a békéről, a cinkos röpke mosolyról, a játékról, a derűről, ahogy arról se, hogy adjam és megosszam az olajokat. Most biztos nem. Szükség van rájuk. Tudom, hogy segítenek. Tudom, hogy azért kaptuk őket, hogy az ilyen megpróbáltatások között is ott legyenek. Megkaptam, felismertem – nem megyek nélkülük sehova se. Most aztán különösen nem!
Érzem, ahogy az indulástól való szorongástól, félelemtől záródni kezdő szívem nagyobbat dobban. Az izmaim elengedik a feszültségeiket, ellazulnak, nyugodtabban és könnyebben lélegzem. Kihúzom magam. Hála, remény és szeretet árad szét bennem. Bizalom az élet, a gondviselés és önmagam iránt. És mindettől erősebbnek érzem magam, még páncél nélkül is. Ma úgy döntöttem, hogy ha már az érzelmeink a fizikai szintű tünetekig tudnak csordulni bennünk, akkor én fogom megválasztani, hogy teremtő vagy pusztító erőket szabadítok saját magamra. A világból a jót látom. Beengedem és elfogadom az életet. Élem az életet. Ma úgy döntök, hogy teremtek… a gondolataimmal, a érzéseimmel és az olajaimmal. Mosollyal a szememben, szerető, kedves szavakkal a számon – méghozzá örömöt, boldogságot és jövőt!
