17 éves voltam, amikor átéltem életem első pánikrohamát. Borzalmas volt. Hevesen vert a szívem, kapkodtam a levegőt, vagy éppen teljesen visszafogtam, szédültem, lezsibbadt kezem lábam, az állkapcsom, bizonytalanná váltam, remegtem és halálfélelmem volt, előfordult, hogy teljesen megbénultam és egy tapodtat sem tudtam mozdulni. Megváltozott a körülöttem lévő világnak, a valóságnak az érzékelése. Rettegtem attól, hogy elveszítem a kontrollt magam felett, vagy volt, hogy menekülés vágyam támadt.
Akkoriban még az orvosok között is kevesen voltak azok, akik ezt nem “hisztiként”, vagy “szimulálásként” aposztrofálták. Nem is tudom már hogyan, de találtam egy neurológust mégis ezek közül (azt hiszem az akkori osztályfőnököm segítségével – aki szerencsére egy, a lélek ismeretében nagyon járatos ember volt). Egyből tudta definiálni a problémát, ami egyik oldalról megnyugtató volt, másik oldalról pedig rémisztő, mert innentől fogva papírom volt arról, hogy ez velem történik. És történt is. Váratlanul, a legkülönbözőbb helyzetekben.
Kaptam gyógyszert – nem szedtem. Nem akartam. Borzalmasan hatott rám. Sajnos azonban semmilyen alternatív lehetőség nem volt arra (legalábbis 17 évesen amennyire utána tudtam menni), hogy más úton-módon próbáljam ezt kontrollálni, kezelni, megszüntetni. Senki nem segített. Magamra maradtam a problémámmal és kezdenem kellett vele valamit – nem volt más választásom.
Attól kezdve nagyon nehezen szálltam bármilyen tömegközlekedési eszközre, metróra, buszra, villamosra, mert rendszerint ezeken, vagy pedig tágas helyeken, tereken, sok ember között, vagy épp egyedüllétemben tört rám legjellemzőbben ez az iszonyatos érzés. Emlékszem az akkori barátom milyen sokszor lógott el a munkahelyéről miattam, hogy “megmentsen”, miközben én a város különböző pontjain kuporogtam és képtelen voltam egy lépést is tenni. Olyan volt, mintha rám szűkülne és agyon nyomna a világ, vagy mintha valami légüres vákuumba kerülnék.
De nem csak ez volt a baj. Elkezdtem félni. Kimenni a lakásból. Felszállni a járművekre. Emberek közé menni. Egyedül maradni. Elkezdtem félni nem csak a pánikrohamtól, hanem magától a félelem érzésétől is, ami leginkább bénító volt az egészben.
Rengeteg iskolai nehézségem volt emiatt – és sajnos voltak rossz ötleteim is arra, milyen eszközökkel próbáljam megszüntetni, oldani a félelmem. De aztán mégis felülkerekedtem rajta, gyógyszerek és minden más kemikália nélkül.
Belekapaszkodva önmagamba
Annak távlatában, hogy felnőttként komolyan jógáztam és megismertem bizonyos légzőgyakorlatokat, relaxációs technikákat, érdekes visszagondolni arra, hogy milyen ösztönösen kezdtem el rájönni, hogy mit is tehetek magamért akkor, amikor érzem, hogy elindul a hullám.
Rájöttem, hogy ha egyszerűen megadom magam, nem tiltakozom, nem állok ellen, tudatosítom, hogy miben vagyok, mi fog történni, miket fogok mindjárt valószínűleg érezni – és ezt hagyom, sőt megpróbálom megfigyelni és engedem, hogy átmenjen rajtam, akkor hamarabb vége lesz az egésznek. Ha sikerül úrrá lennem a félelememen a tények tudatosítása által, akkor szépen ki tudom lélegezni magamból. Minél inkább megengedővé váltam a helyzetben az érzeteim felé, annál inkább megszelídültek a pánikrohamok. Az pedig, hogy sikerül őket önállóan megzaboláznom – önbizalommal töltött el. Akkor tanultam meg igazán, hogy ha bármi adódik, önmagamra biztosan számíthatok, képes vagyok a legnagyobb kihívásokkal is szembenézni és megoldani.
Számomra a megoldás kulcsa végül a: tudatos jelenlét, engedés, izmok ellazítása és a nyugodt, kiegyensúlyozott légzés lett.
Persze idáig eljutni nem volt annyira egyszerű, mint itt pár mondatban összefoglalni, de sajnos volt számtalan lehetőségem arra, hogy gyakoroljam ezeket.
Aztán több, mint két évtizedig semmi. Eltűnt, megszűnt – semmilyen tünet nem utalt rá. Persze idővel egyre több eszközöm is lett arra, hogy hogyan bánjak az idegrendszeremmel. Jóga, relaxáció, gyógynövények, aromaterápia és persze önmagam megismerése és megértése – folyamatos önismereti munka, belső folyamatok és segítő szakemberként alapvetés volt a vezetett terápiás folyamat, ez is rengeteget segített valószínűleg ebben.
Aztán jött ez a most tomboló vírus. Megfertőződtem. Neurológiai tünetegyüttest jelentett számomra. Gyengeség, szédülés, pulzusemelkedés, érzékelési anomáliák, íz és szaglásvesztés stb. Pánikrohamokkal tarkítva. Naponta 4-5 alkalommal is jött. Reggel, napközben, este, éjszaka – mindig. Először persze nem ismertem fel, hogy mi történik és éppen az történt, ami ilyenkor általában szokott: azt hittem a szívem, infarktus, mindjárt meghalok. (mondjuk fontosnak tartom megjegyezni, hogy a különböző szorongások megjelenése ennél a betegségnél abból is adódik, hogy rengeteg rémisztő információnk van róla és számos prekoncepciót veszünk fel azzal kapcsolatban, hogy mi történik, történhet velünk – ami alapvetően önmagában is generálhat szorongást, pánik érzéseket. Tehát egy érzelmi állapothoz és egy fejünkben szövődő gondolatsorhoz fűződik hozzá egy valós idegrendszeri tünet.)
Szerencsére, amennyiben a vírus következtében tapasztaljuk meg a pánikbetegség tüneteit, nem jelenti azt, hogy pánikbetegek vagyunk, vagy leszünk… ilyenkor nagy valószínűséggel átmeneti állapotot tapasztalunk – bár ettől egyáltalán nem könnyebb, sőt – miközben keresztül mentem rajta és újra találkoztam ezzel a megéléssel, arra gondoltam, hogy azoknak, akik nem ismerik, korábban nem tapasztalták, nem élték ezt az állapotot, számukra milyen ijesztő lehet, különösen egy ilyen helyzetben. A pánik tünetek könnyen összekeverhetőek a betegség esetleges állapotromlásával, tehát nagyon félrevezetőek lehetnek. Ráadásul gyakran ördögi körbe kerülnek, akik megtapasztalják, hiszen kvázi bele tudják közvetett és közvetlen módon “pánikolni” magukat egy nem kívánatos helyzetbe.
Milyen olajokat használhatunk, ha úgy érezzük, hogy érzelmi, idegrendszeri támogatásra van szükségünk?
A félelmek és szorongató érzések csillapítására nekem a mandarin vált be leginkább, de (persze attól függően, hogy milyen sérülésből, traumából, érzelemből, állapotból táplálkozik az érzés) lehet válogatni a citrusok között, amelyek bár sokban hasonlítanak, számos, árnyalatnyi, de lényeges különbségben eltérnek egymástól. Érdemes segítséget kérni a választáshoz.
Stabilizálásra, a bizonytalansághoz kapcsolódó testi érzetek megszüntetésére jó tapasztalatokat hozott a borsmenta, a fenyőfélék (bár a fa olajok hosszútávon, a belső munka során jelenthetnek nagy támogatást: arborvitae, szibériai fenyő, ciprus), vagy akár a gyökérolajok közül a vetiver.
Nagyon szeretem magamnak az olajokat személyre szabottan összekeverni, ilyenkor a szinergiák abszolút azt tudják adni, amire szükségem van. Lehetséges egy speciális s.o.s. keverék előre összeállítása, amit bármikor elő tudunk venni, amikor szükségét érezzük.
Az illatok légzése hatással lesz a limbikus rendszerünkre, amely nem csak érzelmi állapotainkat, de külső és belső érzékelésünket is befolyásolja – így tudnak gyorsan és eredményesen átsegíteni a kritikus helyzeteken. A hatóanyag molekulák finoman hangolnak, áthangolnak nem csak az érzelmek, hanem az idegrendszer szintjén.
Az illóolajok hatásmechanizmusáról és érzelmi hatásairól itt tudsz olvasni:
Légzés és illat : Regősvölgyi Regina (regosvolgyiregina.hu)
Illóolajok hasznosulása az emberi testben : Regősvölgyi Regina (regosvolgyiregina.hu)
De ezek mind, még ha hatékonyak és nagy segítséget jelentő eszközök is – külső segítségek.
Amikor pánik érzésekkel küzdünk fontos cél az is, hogy belső kapaszkodóinkat találjuk meg és önmagunkban váljunk stabillá, önmagunk váljunk saját magunk biztonságává és megtartó erejévé. Ezt úgy tehetjük meg, ha megtaláljuk és használjuk azokat a módszereket, amelyek másoknak már beváltak, a gyakorlatban hatásosnak bizonyultak, vagy számunkra jelentenek megoldást. Az ilyen jellegű kihívásokban fontos pillanat, amikor megállunk és tudatosítjuk azt, mi történik velünk. Szembefordulás és a tagadás állapota helyett arra fordítjuk energiáinkat, hogy kapcsolódjunk önmagunkkal és megtaláljuk a sérülést, aminek mentén beszivároghat a bizonytalanság, a félelem, a kontrollvesztettség érzései.
Értő figyelem és őszinte kapcsolódás önmagunkkal
El kell ismerni magunknak azt, hogy a pánikbetegség megjelenése mögött elsősorban lelki tényezők állnak. Ezek lehetnek korábban elszenvedett traumák, vagy a jelenlegi élethelyzethez kapcsolódó feszültségek, szorongások, váratlan pszichés terhelések vagy nem megfelelően kezelt stresszhelyzetek, de részét képezhetik a kialakulásának táplálkozási problémák, vitamin hiányos állapotok is. A félelemnek ezer arca lehet: kontrollvesztéstől való félelem, veszteségtől való félelem, megszégyenüléstől, elhagyottságtól, szeparációtól, vagy a haláltól való fel- és megdolgozatlan félelmek is mélyre tudnak rántani egy ilyen állapotban.
Ha merünk ezekre ránézni és hozzájuk kapcsolódni, akkor lehetőséget adunk magunknak arra, hogy erősebbé váljunk, mert megértjük, megismerjük ezeket és mindazokat a folyamatokat, melyek hullámokat keltenek általuk bennünk. Megfogalmazzuk őket, nevet, keretet, körvonalat adnunk nekik. Felkapcsoljuk a lámpát, hogy felismerjük: a sötétben kígyónak tűnő valami, valójában csak egy feltekeredett kötéldarab és ez a felismerés hozzásegít ahhoz, hogy tudjuk mit kezdhetünk vele, mit adhat, mire lehet jó számunkra.
Kidolgozhatunk stratégiákat, amelyek biztonságot adnak a félelmekkel szemben.
Az a belső munka, amire gyakorlatilag rákényszerít a betegség, arra ösztönöz, hogy megoldóképleteket hozzunk létre magunknak, a belső világunkkal, a belső gyermekkel, vagy serdülő, akár jelenkori énünkkel való bizalmas, gyógyító újra kapcsolódás által – s fejlődjük meg ezáltal újabb és újabb, következő szintjeit lehetséges önmagunknak.
Számtalan olyan tanítást kaphatunk ilyen módon a gyógyulás útján, amelyek később nem csak erőforrássá, hanem szuper erővé válnak. Kincseket lelehetünk a belső világunk útján bátran áthaladva, vagy akár teljesen bebarangolva azt. Ezek az erők pedig a gyógyulást követően, a tünetmentes életünkben is birtokainkban maradnak és működnek, hatnak, jelen vannak, tartanak – a külvilágtól függetlenül, belőlünk táplálódva. Csak a miénk!
Van segítség
Bármilyen ok is vezet oda, hogy a pánikbetegség megjelenik az életünkbe, ne féljünk és ne szégyelljünk segítséget kérni, ha egyedül nem tudjuk kezelni a helyzetet. Nem kell tudni egyedül kezelni! Annak érdekében, hogy a betegség ne rontsa az elkerülhetetlennél tovább és jobban az életminőségünket helye van annak, hogy szakembert vonjunk be, sőt ez egy nagyon fontos második lépés lehet, a fel- vagy beismerés, kimondás után. Ma már erre a problémára specializálódott pszichológusok, pszichiáterek tudnak segítő kezet nyújtani és (vissza)kísérni önmagunk teljesebb és jobb megélése felé.
Bárki, ha a pánikbetegség tüneteit tapasztalja magán kérjen megfelelő segítséget szakembertől. A pánikbetegség ma már kezelhető szorongásos zavarnak számít, amit pszichoterápiával, ha szükséges akkor gyógyszerekkel, vagy akár kognitív viselkedés terápiával lehetséges kezelni. Amennyiben kiegészítő, alternatív lehetőségekben szeretnél gondolkodni, vedd fel velem a kapcsolatot.
